Sakti földi megtestesülésének Szatínak az apja Daksa volt, akinek a neve bölcsességet, tudást jelent és a világot teremtő Brahmá fiaként született. Daksa erényes volt, művelt és jártas a vezeklésben, melynek révén óriási erőket halmozott fel. Minden kiválósága ellenére azonban egyetlen hibától szenvedett: csak úgy dagadt az öntelt büszkeségtől. Amikor Brahmá kinevezte a hét fia közül az ősatyák vezetőjévé Daksa tűzáldozatot rendezett, melyre meghívta az összes istent és égi bölcset, akik mind mély hódolattal adóztak előtte. Egyedül Szatí férje Síva maradt ülve. Ő tudta, hogy a hódolat igazi értelme nem az egyénnek szól, hanem a mindenki szívében élő transzcendens szellemi valóság üdvözi a másik szívében lévő szellemi lényegiséget.

Daksa az ünnepségen hatalmas pompával jelent meg, csak úgy ragyogott elégedettségében és Sívától, legkisebb lányának férjétől elvárta volna, hogy üdvözlésére siessen, ugyanúgy mint a dévák és a félistenek. Csalódottságában és sértődöttségében ünnepi beszéd helyett Sívát kezdte becsmérelni: „Még rendes háza sincs, egy barlangban lakik, szakadt gúnyában jár, teste hamuval van bekenve, mit keres a csodálatos szépségű félistenek és mennyei lények között?” Mikor látta, hogy a bántó szavak nem zökkentik ki Sívát bölcsen mosolygó hangulatából, megátkozta őt: többé ne részesedjen a félisteneket megillető tűzáldozati ajándékokból és feldúltan elrohant. Távozását követően a bölcsek, risik és szentek két pártra szakadtak, s felváltva szórtak (akkoriban azonnal valóra is váló) átkokat egymásra. Síva, noha egyetlen szavával megsemmisíthette volna az egész társaságot, szépen felállt és hazasétált, sejtve, hogy ezentúl nem lesz szívesen látott vendég apósa házában.

Daksa a balul sikerült ünnepség helyett szervezett újabb áldozati alkalomra már meg sem hívta Sívát. Szatí nem értette a mellőzést, s amint férje elmesélte a történteket, nyomban hazasietett, hogy apját jobb belátásra térítse. Isteni férje figyelmeztette, nem lesz jó vége, ha elmegy. Apja és a jelenlévők megvetően keresztülnéztek rajta, csak anyja és lánytestvérei üdvözölték. Szatí megértette, ő itt már nem Daksa lánya, hanem az ellenség felesége. A félistennő az öszegyűlt vendégsereg előtt rámutatott arra, hogy Daksa az egyik legnagyobb hibát követi el: irigységében féltékeny arra a félistenre, aki mindenkiben meglátja a jóságot, aki mindenkinek segít és akinek nincs ellensége. Sívára még Brahmá is legnagyobb tisztelettel gondol és valójában Daksa az, aki tiszteletlen, mivel nem fogadja el saját apja a mindenható Brahma értékítéletét.

Látva, hogy makacs szülője elméjéhez nem jutnak el szavai, kijelentette, hogy szégyelli a testet, amelynek létét apjának, Síva fennhéjázó ellenségének köszönhet, így megválik tőle. Lótuszülésbe helyezkedett, egy pillanat alatt mély meditációba merült, s a jógikus tudásával testének belső tüzét felerősítve lángra lobbantotta magát.

Síva szörnyű haragra gerjedt, mikor hírt hallott szeretett felesége haláláról. Miután az istenek egyesített erővel meggyőzték, hogy ne járja el a mindenséget elpusztító táncát, a tándavát, bozontos hajkoronájából egyetlen szálat tépett ki. Ebből egy ezernyi fejű-szemű-karú, vértől csöpögő tigrisbőrbe öltözött, lángoló íjjal felfegyverzett, kezeiben csatabárokat forgató szörnyeteg támadt. A fekete alak oly magas volt, hogy feje az eget verte; haja lángolt, mint a tűz; teste vakított, mint a Nap. Mellkasát emberi fejekkel ékesített füzér díszítette, karpereceinek csörgése olyan volt, mint mennydörgések sorozata. A hirtelen haragú Síva Vírabhadrának, azaz harcos barátjának nevezte a teremtményt (víra = harcos, hős; bhadra = barát) és megparancsolta neki, hogy pusztítsa el Daksát és vendégeit. A szörnyeteg megjelent az ünnepségen és hatalmas öldöklést rendezett a jelenlévők között. Kőzápor hullott, a böcsek és szentek csak úgy menekültek a szélrózsa minden irányába. Vírabhadra megkereste a főbűnösöket is: kitépte bölcs, ámbár Sívára átkozódó Brighu muni szakállát, kiverte Síván teli szájjal nevető Púsá félisten fogait. Aztán elkapta Bhaga félistent, kinyomta szemeit, mivel az egyetértően mozgatta szemöldökét, mikor a bölcs Brighu átkozódott. De legroszabbul Daksa járt, Vírabhadra a nyakára ült, először puszta kezével megfojtotta, majd levágta a fejét, és azt – mint valami felajánlást – az áldozati tűzbe dobta, ezzel bosszulva meg az ártatlan Szatí halálát. Ezután visszatért Kajlásza hegyre, Síva otthonába, feladatát elvégezvén meghajolt Síva előtt, s beolvadt annak testébe.
De Síva tomboló haragjára még a bosszú sem hozott megnyugvást. Végül Visnu, hogy véget vessen az őrjöngő gyásznak, Szatí testét, melyet Síva még mindig a karjában tartott, harci diszkoszával, a szudarsana csakrával darabokra vágta, és ezzel térítette észre Sivát. Szatí testrészei szanaszét hullottak, és ahol földet értek, ott jöttek létre a sakti-píthák, az Istennő energiáinak központjaiként tisztelt kultikus helyek.

Persze semmi sem tart örökké, különösen nem az időnként hibákat vétő bölcsek és félistenek világában, ahol a három kötőerő – a jóság (szattva), a szenvedély (radzsasz) és tudatlanság (tamasz) – ugyanúgy jelen van. Brahma vezetésével a vendégsereg engesztelésképpen Síva hajlékába látogatott, megbocsátásért esedezve. Síva addigra már régen megengesztelődött, az eltört végtagok egy pillanat alatt összeforrtak, a sebek begyógyultak, a vakok újra láttak.

Daksa is életre kelt, s mivel feje a tűzben elhamvadt, Síva azt egy a tűzáldozathoz leölt kecske fejével helyettesítette. Daksa meghajolt Síva előtt, s az egyik legodaadóbb hívévé vált. S hogy Brighu muni se átkozódjon többet feleslegesen, a kitépett szakálla helyett újat kapott, mégpedig a Daksa fejére kerülő kecskefej szakállát.
S végül, a történet boldog befejezéseként, Brahma kegyelméből Szatí is újjászületik később Párvatíként, így Síva is visszakapja lelki társát.