Egy művész szerelme

Psota Irén soha el nem feledett szerelme Molnár Jóska Mojó volt, akit Pest-szerte Joe Molnár belsőépítészként ismertek. A férfi ruhákat terezett Irénnek, etette a folyton éhes asszonyt, dalokat vásárolt neki, hogy legyen mit énekelnie a különös tehetségű dívának. A férfi gazdag volt, legalábbis a színészekhez képest szórta a pénzt. Aztán beütött a krach, letartóztatták és tisztázatlan körülmények között 15 év börtönre ítélték.

A nagy találkozás

Az első férjem, aki muzeológus volt, egy igen furcsa szituációból kerekedett. Egyik kollégám megsértette egy rossz megjegyzéssel, és elhatároztam, hogy én ma este azt mondom ennek a fiúnak, aki vár rám, hogy ha elvesz feleségül, akkor hozzámegyek. És másnap elvett feleségül, ő nagyon szeretett engem, azt hiszem, de én nem. Egy hónapig voltunk együtt, amikor minden pénzemért, amit az előző filmmel kerestem, akartam venni egy szőnyeget…

Találkoztam egy nővel az utcán, és megkérdeztem, nem tud-e egy szép szőnyeget, egy na­gyot szeretnék, ami beborítja az egész lakást. (Akkoriban kaptam az első lakásomat.) A nő mondta, hogy neki van egy eladó szőnyege, menjek fél hozzá, nézzem meg. És ott találkoz­tam egy férfival. Ők együtt éltek, de azt gondoltam magamban, hogy nekem ezzel a férfival kell továbbmennem. Olyan erős volt ez az érzés bennem, hogy attól a pillanattól, amikor megláttuk ott egymást, ő is, én is elindultunk egymás felé.

Nem vagyok rablótípus, mindig nekem volt rá szükségem, hogy elvigyenek. De ott, akkor nem érdekelt, hogy a férjem, akivel egy hó­napja házasodtam, ott van mellettem, hogy az az asszony nyilvánvalóan a fiú szeretője, csak egyet akartam: ezt a fiút. De nagyon.

Elkezdtük hajszolni egymást. Másnap telefonált a férjemnek és meghívott minket ebédre a Kárpátiába. De a férjem direkt az Apostolokba vitt. Én közben kiderítettem, hogy a fiú belsőépítész, és van egy műterme a Váci utcában. Oda kellett jutnom.

Amikor találkoztunk – most elkezdek dadogni, mert nincsenek szavaim… végre három nap múlva megérkeztem a kis stúdiójába, ő már három napja várt szendvicsekkel, pezsgővel. Az Erzsébet hídtól a Margit hídig gyalog mentünk haza, ki nem fogyva a szóból. Anyám, aki akkor 75 éves volt úgy fogadta őt, mintha a világon a legtermészetesebb dolog volna, hogy ő megjött, és átadhat egy kézbe, hogy átvegye a dolgát velem. Ahogy etetett, ahogy megtervezte a cipőimet, ruháimat – még a gombot is rájuk ahogy lerajzolt ahogy írt rólam… Vett három sanzont, mert tudta, hogy szeretnék énekelni, s a néma Kata után (amire az első Jászai-díjat vártam, de nem kaptam meg) csinált nekem egy Jászai-díj-oklevelet. Ahogy érintett – senki másnak többé nem volt szabad hozzám érnie, mert ott volt a keze az gyönyörű.

Mindennél előbbre valók voltak a beszélgetéseink, sétáink, érintéseink, egymásba simulásunk, együtt alvásunk, együtt ébredésünk. Az egymásra találásunk maga volt a Csoda. Nem tudtam, hogy ilyen létezik. Úgy éreztem, hogy most valamelyikünknek teljesen szét kellene nyit­nia magát a testét hogy teljesen egymásban legyünk, és boldogan haltam volna meg minden együttlétünk után, mert semmi sem volt tökéle­tesebb, mint vele az együttlét. Nem is értettem, hogy miért nem leszünk eggyé és miért nem ha­lunk meg ilyen boldogságban. Tőle nem is gyereket akartam – nem jutott eszembe -, csak egyszerűen bele akartam halni. Köztünk nem szexualitás volt, hanem egymásba belehalás. Ahogy az esküvőnk napján felvirágozta, teleszórta a szobánkat virággal, olyan volt, mint egy csodálatos ravatal – királyi, csak akkor este még színházam volt. Királynő voltam akkor, akit egy gyönyörű kéz tartott és mindenki elhitte; hogy az vagyok – nem kellett eljátszanom, mert ő eljátszotta. Van egy temető, ahol a fejfákon mézeskalács figurák vannak, és csak a boldogságuk éveit írják rá.

Kérem, hogy az én fejfámon ez legyen: Élt egy év és három hónapig – boldogságban.

(Részlet Psota Irén: Szerelmeim, szerepeim könyvéből)

Facebook Twitter Email

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük